Vannak dolgok az életben amikre nem lehet felkészülni.

Anyukám mindig őszinte volt, főleg ha olyasmiről volt szó, hogy valami fáj vagy sem - például mikor először mentünk fogorvoshoz tejfogat kihúzatni. Megmondta, hogy a szülés úgy fáj, mint ahogy semmi más az életben. De cserébe megéri.

Részemről úgy voltam vele, hogy lesz majd 9 hónapom felkészülni, majd mindennap mondogatom magamnak, hogy ez nagyon fog fájni. Így is volt. De ettől függetlenül nem tudom szavakkal leírni azt a pánikot amit akkor éreztem mikor elfolyt a magzatvíz...

Éjjel 3 volt, a párom a másodperc töredéke alatt pattant ki az ágyból és keresett nekem törölközőt a szekrényben. Ez a rész tényleg olyan, mint amit a filmekben látni, egyszer csak hopp egy tócsa van alattad, semmi ráhatásod nincs a dologra, csak ömlik belőled egy fél szökőkútnyi tiszta víz.

Bementünk a kórházba, sehol semmilyen fájás, hazaküldtek. Ja, amúgy Angliában vagyunk, pontosabban Reading - Royal Berkshire Hospital. Messze földön híres a szülészeti osztály (nem is ok nékül, de erről majd később). 
(Amúgy, szeretném tisztázni, hogy ennek a blognak semmilyen körülmények között nem célja minősíteni sem az angol, sem a magyar egészségügyi ellátást. Amit írok, azok tények, velem így történt, másoknak lehetnek egyéb tapasztalatai.)
Szóval hazamentünk, és egész nap ültünk és vártunk hogy valami legyen. A család szétizgulta magát, de az én bébim rettenetesen jól elvolt odabenn, esze ágában sem volt kijönni. Kicsit fájogatott a hasam, de nem volt vészes, ami nem segített a felkészülésben. Titokban azzal hitegettem magam, hogy elviselhető lesz a fájdalom, simán kibírom, a baba megszületik a medencében, boldogan, sokk-mentesen. Hááááát, nem pont így lett.

Este 9-kor bedurvult a helyzet, de még segítettek a terhes jóga gyakorlatok, a paracetamol meg a forró fürdő. Éjjel 3-kor útban voltunk a kórházba, 3 fájás minden 10. percben... Bementünk, megvizsgáltak, kaptunk szobát. Volt benne egy ágy egy óriási babzsák párnával, meg még egy babzsák amin a párom is tudott aludni kicsit. Próbáltam kényelmes pozíciót találni, de nem nagyon ment. Reggel 5 körül olyan fáradt voltam már, hogy képes voltam elaludni 30 másodpercre a 2 percenként jövő fájások között. Frászt kaptam mikor belém hasított a fájdalom, mert instant módon költött fel az édes álmomból. Reggel 7 körül percenként fájásaim voltam és már annyira fájt, hogy azt hittem percek választanak el attól, hogy a pici kibújjon. Jött a szülésznő vizsgálni és közölte, hogy összesen 3 cm-t tágultam. 10 cm kell a szüléshez és jó esetben 2 cm-t tágulok 4 óránként... gyors fejszámolás... MIVAAAAAN??? Még ennyit kell vajúdnom??? Én ezt nem bírom tovább, meghalok a fájdalomtól, azt hittem nemsokára vége erre kiderül, hogy még sehol sem tartunk...

Vannak olyan hangok amiket sose gondoltam volna, hogy kibírok adni magamból. Nagyon furán csinálok ha valami sokáig nagyon fáj... Tiszta szerencse, hogy nem láttam milyen fejeket vágok közben :)

Nagyon szerettem volna megverni valakit, mert 10 óra vajúdás után nem kaptam azonnal valami fájdalom csillapítót, meg kellett várnom a műszakváltást és hogy levigyenek a rendes szülészetre (mert eddig az ún. szülészközpontban voltam, ahol azok a bébik születnek akiknél minden simán megy; itt nincs orvos, csak szülésznők vannak és ott mindenki teljesen természetesen szül - a mázlisták). Kicsivel reggel 8 után jött egy szimpatikus szülésznő  (Joe) és végre vittek, vittek a fájdalomcsillapítás felé. Angliában van vagy 7 féle cucc amit kérni lehet. Az első az valami gáz amitől beszédülsz és állítólag jobb lesz tőle. Én utáltam, olyan nehéz volt tőle a fejem mintha kiitam volna egy egész bárpultot... A következő, amit ajánlottak a morfium valamelyik csodálatos formája volt. Beadták és perceken belül egy boldogabb helyen voltam, és nem annyira éreztem fájdalmat. A probléma ezzel, hogy 4 óránként lehet kapni egy újabb adagot de nálam másfél órán belül megszűnt a hatása. Joe mondta, hogy a tágítást segítő hormontól még erősebb fájdalmaim lesznek (király...) szóval gondoljam át és beszéljük meg a párommal, hogy kérünk-e epidurálist (ez gerincbe adott fájdalomcsillapító).

Amúgy, a szobában csak én voltam, ketten lehettek mellettem - a párom, és az anyukám, aki aznap délután érkezett Angliába. Joe pedig csak velem foglalkozott és folyamatosan ott volt a szobában, figyelte a monitorokat, papírokra irogatott, stb. A következő 12 órát együtt töltöttük.

Bár minden elvemmel ellenkezik, mégis úgy döntöttünk, hogy kérünk epidurálist, mert hulla fáradt voltam és még sehol sem tartottam (3cm...). Azt ígérték fogok tudni aludni is, mert egyáltalán nem fogom érezni a fájdalmat. Óránként lehetett új adag fájdalom csillapítót kérni, de minél többet kapok, annál inkább lezsibbad a lábam és van rá esély, hogy nem fogom érezni mikor kell nyomni. De legalább lesz valamennyi energiám megpróbálni.

Délután 5-kor anya megérkezett, szegény tök egyedül bumlizott el a reptértől a kórházik, életében először, nagyon kicsike angol nyelvtudással. De semmi gond nem volt, megjött, mesélt, én már fájdalomcsillapítóval feküdtem és vártuk a híreket. Tágultam ahogy kell, de olyan lassan, hogy eljött az este 8, Joe műszakja lejárt és az én bébim még mindíg sehol...

Nagyon izgultam, mert nem tudtam ki jön Joe helyére. Semmi bajom senkivel de egy kisebb vagyont fizettem volna, csak garantálja valaki, hogy egy fehér ember jön majd be az ajtón... :)

Ami ezután jött, szuper viccesnek tűnik így utólag, akkor inkább ciki volt... Hangsúlyoznám, hogy már nagyon rég óta nem aludtam, nem ettem, minden fájt és aznap drogot is kaptam. Szóval bejött egy srác, és mondta, hogy akkor ő lesz új szülés(nő)?! ... A fejem elárulhatta, hogy cseppet meglepődtem, majd hangosan közöltem vele, hogy ő egy férfi. Óriás széles vigyorral fogadta ezt a csodálatos megállapításomat, és válaszolt is, hogy igen, ő egy férfi. 

Joe közben perceken keresztül magyarázkodott szegény, hogy tudta, hogy Adrian bent lesz, de mivel az egész kórházban ő az egyetlen férfi bába, ezért nem sok esélyt látott rá, hogy pont hozzám kerüljön.

Aztán kiderült, hogy spanyol és hamar túltettem magam rajta, hogy férfi, hiszen a nőgyógyászok többsége is férfi, nem? 

Amúgy azt elmondták az oktatáson, hogy egy bába semmit nem vesz komolyan amit szülő nő mondd, mert ez egy olyan pillanat az életben amikor a nő kifordul önmagából. Ordít, szid, mindenkit utál, stb... :) Szóval reméltem, hogy Adrian nem sértődőtt meg.

Éjfél után kicsivel megvizsgáltak de valami mintha nem lett volna rendben, ezért Adrian hívta az orvost. Ő is megvizsgált, és csinált valamit amitől hirtelen 10 cm tágulásom lett. Az a valami úgy fájt, hogy üvöltenem kellett és az volt az érzésem, hogy a csontomat nyomta arrébb... 

A jó hír az volt, hogy kezdhettem nyomni. Én úgy örültem, mint macska a farkának, még megvoltak a pozitív energiáim - hajrá, egy óra és kint is lesz a picikém, természetes úton, semmi baj nem lehet.

Én nyomtam, és nyomtam és nem történt semmi. Teljesen kétségbe voltam esve, nem éreztem semmit az epidurális miatt, mondták mikor nyomjak de nem éreztem, elég erősen csinálom-e, meg azt se tudtam pontosan hogy kell, de próbáltam... Másfél óra után megint jött az orvos, a baba meg se mozdult... Na itt már a sírás környékezett, mert vittek a műtőbe. Letelt a 48 óra onnantól, hogy elment a magzatvíz, és veszélyes lett volna távabb bent hagyni a bébit. Két opcióm volt: fogó vagy császár. Alá kellett írni mind a kettőt, aztán vittek. Jött velem a párom meg Adrian is.

Elmúlt a fájdalomcsillapító hatása, és mivel valahogy rosszul feküdt a baba, nem azt a csontot nyomta amit kellett volna és olyan derékfájdalmam volt, hogy tényleg azt hittem megbolondulok. Ez sokkal rosszabb volt mint a "sima" fájások, mert egy pillanatra sem szűnt meg, hogy levegőt vehessek.

Nagyon világos volt a műtőben, és az a szörnyű fehérség. Ennél hidegebb környezetet még nem is láttam. Sok mindenki rohangált körülöttem zöld ruhában. Az altató orvos pedig végre beadta a zsibbasztót és percek múlva elmúlt minden fájdalmam. Adrian mondta mikor kell nyomnom, közben pedig az orvos húzta ki a babát a fogóval. Aztán egyszercsak elhangzott az a régen várt mondat - a filmekben is mindig ezt mondják - látjuk a fejét, még egy nagyot nyomj és kint lesz. Itt már igazán mindent beleadtam és hajnali 4:04-kor Áronunk megszületett.

Az a pár másodperc míg az újszülött sírni kezd, esküszöm egy örökkévalóságnak tűnt. Elég időm volt örülni, megkönnyebbülni, aggódni kezdeni és teljesen pánikba esni, hogy miért nem sír már... és aztán megszólalt a picúrom, és már hozták is, ott volt a karomban az az apró, jó szagú, rémült kis lény. Ahogy rátették a mellkasomra abbahagyta a sírást és elaludt :) szegénykém, ő is jól megszenvedett azért, hogy megszülethessen.